Ilyen messzire még sose mentünk.
És tán ilyen jó helyre se.
Télből a tavaszba, hétköznapokból az ünnepbe, szürkéből a színesbe.
Meleg kabát, sál, sapka, kesztyű – én legalábbis csomagoltam, de egyikre se volt szükség.

 Azt kellett elővenni, amiről a hosszú tél után már el is felejti az ember, hogy ott van a csomagban: a kulcsot a szívhez, hogy kinyíljon és befogadja a napfényt, a meleget és az örömöt, amit az együttlét okoz. Együttlét ismerősökkel és idegenekkel, akiket mintha már ezer éve ismernénk…

Gondolkodni sem volt idő: két héttel a karnevál előtt jött a meghívás. Egyszerre csak ott ültünk a buszon, harmincvalahányan, a legnagyobb létszámban a Rozmaring történetében. Nimisbe vitt az út, az Udine melleti észak-olasz kisvárosba, hófödte hegyek lábához.
Másik ország, másfajta táj, másik évszak – mintha egy másik világba csöppentünk volna. Pálmafák, zöldellő cserjék, langyos tavaszi szél, 1500 méter fölött a horizont…
A csöndes kisváros főterén szombaton már állt a hatalmas sátor. Estére nyüzsgő tömeg töltötte meg, line dancer-ek, cowboy-ruhás nők és férfiak ropták benne country-zenére – hiába, az elvágyódás…
De mi éppen nem vágytunk máshova – jólesett a spontán közös tánc a szállás folyosóján a bosnyák csoporttal, akik szintén a karneválra jöttek, és még a vaságy is a városi könyvtár-iskola közösségi termében.
Vasárnap még a természet is bizonytalan volt – aztán végül úgy döntött, megmarad a tavasznál, bár láthatóan erősen hajlott a nyár felé… Végigvonultunk a szűk utcácskákon, színes spaletták alatt, kőkerítések mentén. Beálltunk a menetbe, az élénken kavargó forgatagba, hangosan mulató, színes göncökbe, parókába, díszes táncruhába öltözött emberek közé, zenéltünk, táncoltunk, és nevetve köszöntük meg az út szélén integető emberek tapsát. Mi így segítettünk a természetnek dönteni …
A főtéren ezrek tolongtak – mindenki biztos akart lenni benne, hogy a maskarások és táncosok jó munkát végeztek: végleg maradásra bírták a tavaszt…
Szép trófeát kapott a tánccsoport és meghívást a jövő évi karneválra. Nem vennénk a szívünkre, ha miattunk maradna el a tavasz Nimisben…

Sinka Zoltán